A KÖDUCK family besztercei hétvégéje több szempontból is érdekesen indult, az egyik például az, hogy nem Besztercén volt. Helyette Bethlent vettük célba és a csapat vonattal utazó fele kíváncsian vette szemügyre érkezés után az állomást és környékét. Tibi hamar megállapította a látottakból, hogy azért hívják a helyet Bethlen-nek, mert az ember nem akar ott 10 percnél töbBETH LENni. Nem is időztünk sokat, éppen csak útba ejtettük a PROFI-t és utána elindultunk a szállásunk felé, ami a város mellett volt, KÖDAK-apukánk szerint fél órányi gyaloglásra az akkori tartózkodási helyünktől. (szerk. megj.: Aha persze…) Nagy bőszen neki is indultunk és akkor még volt egyeseknek energiájuk arra, hogy a bethleni lakosokat egymás után többször is a cserkészinduló összes szakaszával örvendeztessék.
A települést elhagyva, kezdett nem hatni a Taki Taki motiváló ereje, és mikor már egy órája tartott a fél órás utunk a szerpentineken, kezdtük elveszíteni hitünket apukánk becslési képességeiben és az is megfordult egyesek fejében, hogy pihe-puha ágyikó helyett bethleni istálló jászlaiban fogunk aludni. Rossz hangulatunk azonban gyorsan elszállt, amikor a szálláshoz érve végre egyesült a család és tesóinkkal kiegészülve boldogan konstatáltuk, hogy egy full extrás hely lett hétvégére az otthonunk (még sós peanuts is volt). Egy kiadós vacsora után bemutatók megtekintésére került sor, ami Eszter esetében a ’60-as évek hippikultúrájáról, Zsófinál a Bermuda-háromszögről, Gréta esetében pedig a Dyatlov rejtélyről szólt. Miután Gréta gondoskodott arról, hogy ezentúl ne ő legyen az egyetlen, aki a rejtélyre magyarázatot keresve álmatlanul forgolódik, közös beszélgetésre került sor. Ezalatt sok mindent megtudhattunk egymásról, többek között például azt, hogy van aki az igazak álmát aludva is tud fölényes győzelmet aratni az iskola felett, van aki nem tud puskázni, mert nem hogy tolltartója nincs, de 5. óta pixe se. Olyan tesónk is van, aki attól fél, hogy Vásárhelyen ragad, van aki Romániában karrierjét építő Los Angeles-i afroamerikaival barizott össze, olyan is, akit egy nagypotrohú bácsi lökdös mérgesen a buszon. Akadnak olyanok is, akiket az igazak ámából vert fel egy rikácsoló piros hajú néni és A színésznő, és végül azt is megtudtuk, hogy nem a köd számít, hanem az együtt eltöltött idő.
Másnap ismét eseménydús napra ébredtünk és miután elfogyasztottuk a rántottát (nagyon finom volt), Lokodi Katalin pénzügyi képzésén vettünk részt. Ebéd után családunk kalandvágyó fele elindult, hogy a mostmár jól ismert úton Bethlenbe menjen, ezúttal a Penny-be. Útközben egyesek rájöttek, hogy a bicikliút kitűnő csicsonkapálya és valószínűleg nem véletlenül vannak kipárnázva a fák törzsei az eredőnek azon részén, ahol a sáv áthalad. A szállásra visszaérve meggyőztük egymást arról, hogy a túlélésben nagyobb szerepe lehet a horgászfelszerlésnek, mint az ülőpárnának, bármennyire kényelmetlen is a csónak alja. Következő programpontunk a vita volt, melynek során különböző témákörökben bocsátkoztunk heves vagy kevésbé heves vitákba, illetve több esetben is voltak személyek, akik szívesebben választották volna Svájcot a vita idejére.
Vacsorára pizzát ettünk és több emberben is felmerült a kérdés, hogy miért vetemedik bárki is arra, hogy a pizza szélébe kolbászt süssön. Az este azzal folytatódott hogy rengeteg beszélgetés és egy közös Spotify lejátszási lista összeállítása után megünnepeltük Vivienn szülinapját, aki rendesen le lett locsolva gyerekpezsgővel, és miután az már nem priccolt, testvérkéi nemes egyszerűséggel a fejére öntötték a maradékot, biztos ami biztos alapon.
Másnap reggel ébresztő után nagytakarítás volt a program és ennek végeztével Brassó elbúcsúzott tőlünk. Miután a legkevésbé sem erőltették rá senkire a maradék ropit és szénsavas üdítőket, Beszterce és a vásárhelyiek voltak olyan kedvesek, hogy beszállították Kolozsvárt a citybe a csodajárgányaikkal és miután ők folytatták útjukat, Kolozsvár a vonatuk érkezéséig még 2 órát uralta a bethleni játszóteret.
@kodzsak_ikrek (E & Zs)