Legyen tánc
(a következő beszámoló egyáltalán nem lesz objektív, épp ezért 1-es szám első személyben íródott)
Ez a reggel valahogy más volt, mint a többi. Nem csak azért, mert médiásként nem is álmodtam arról, hogy lesz olyan éjszaka, hogy 5 órát aludjak, hanem a hangulat valahogy hirtelen megváltozott. A reggelit megfigyelve arra lettem figyelmes, hogy megszűnt a szabadegyetem. Írnám, hogy egy tábor lett belőle, de annak ellenére, hogy nincsenek rossz emlékeim a gyerekkori táborokkal, nem tudnám úgy nevezni ezt a micsodát.
Egész reggel ez járt a fejemben. Nem igazán értettem, miért beszél hargitai kovásznaival, kolozsi marosival, temesi szilágyival, s így tovább. Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy ez Dökszab.
Úgy tűnik, ez a diák-csapat képes arra, amire oly sokan nem. Ez pedig az, hogy azzal reggeliznek, kávéznak, beszélgetnek, akikkel kedvük van. Nem követik az örökölt konfliktusokat, nem ignorálnak valakit csak azért, mert nem ismerik…
Pedig erről nem is szólt képzés, sem fakultáció. Ez a hozzáállás az, amit vagy otthonról hoznak, vagy amit megkövetel ez a szituáció.
Ez a szituáció pedig a Makosz.