Éjfélt üt az óra. Leülök a ping pong asztalhoz és felnyitom a laptopomat. Hallom ahogy a szervezők éppen igyekeznek lefektetni a kis pupákokat és tudom, hogy itt a munka ideje számomra. Alig másolom át a félmillió képet a kamerámról a gépemre, máris eltelik másfél óra és még át is kell néznem őket…
Nagyot sóhajtok és felbontok még egy üveg hideg vizet. A minden mozdulatomat izgatottan követő szervezők miatt állatkerti látványosságnak érzem magam, de próbálok arra koncentrálni, hogy megtaláljam azt a maréknyi tűt a szénakazalban ami ténylegesen posztolható. Néhány fárasztó, de hamar elrepülő óra után csiszolt gyémántként kezelem a kiválasztott képeket és feltöltöm őket a titokzatos fekete dobozra. Ma nem kell vágással kínlódnom, szóval egy együttérző pillantás után hátrahagyom bajtársaimat és besurranok a mélyen alvó szobatársaim mellé. Ekkor hármat üt az óra. Még 33 perc és megidézhetném Anabelle-t, de azt inkább egy másik éjszakára tartalékolom.
Hajnali fél nyolc. Dörömbölnek az ajtónkon, hogy ideje lenne reggelizni. Azt se tudom milyen napra virradtam, hisz jóformán el sem aludtam azalatt a négy és fél óra alatt. Persze reggeli után shiftem van (ha később lenne nem lenne olyan fun, ugye?), de ez nem állít meg abban, hogy a villámgyors zaba után minden utolsó percet kihasználva megtoldjam az éjjeli alvásomat.
Shift. Kezemet húzza a kamera súlya húzza le, de szerencsére pacek a bicó és viszonylag éles képeket tudok lőni. Szemelgetek a párhuzamos képzésekből és mindenhol pont annyit tudok maradni, hogy érdekeljen a téma, de ne tudjak igazán belemerülni.
Még ebéd előtt sikerül egy kiadósat tusolni és így nem kell többet attól félnem, hogy fotózás közben fintorokat váltok ki a modelljeimből. A táplálkozás befejeztével szétnézek a grundon mi a stájsz, de a médiasok vagy kidőltek, vagy keményen dolgoznak, vagy valami olyat csinálnak, ami külső szemmel nézve nonszensz. Csatlakozom egy előadás közönségéhez és próbálok nem arra a 384 képre gondolni amit reggel óta lőttem.
Következik a nyílt Sajtóiroda, ahol nagyon cuki bemutatókkal várjuk az érdeklődőket és szerencsére jönnek is. A médiás élet elméleti részét megtárgyaljuk, majd sajnos búcsút is kell vennünk az érdeklődőktől, mivel következik a gyakorlatba ültetés. Kattognak a kamerák, zümmög a drónocska, ropognak a térdek és derekak (ezek a szorgos médiás munka hangjai).
Sötétedés után viszont abbamarad a munka és mi is sajátosan szórakozunk. A sötét mezőn a távolból csak villogó, hadonászó fények látszanak, viszont egy jól beállított kamera felfedi, hogy itt bizony MAKOSZ logó, TATU felirat és egyéb mesterművek készülnek. Lelkesen futunk ide-oda, lóbáljuk a kezeinket és festünk, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. És számunkra, akkor, az.
Éjfélt üt az óra. Leülök a ping pong asztalhoz és felnyitom a laptopomat. Mintha már nem először tenném…
Kerekes-Máthé Éva